Tárgyszimbolika Micsinai Dominik Clean Up Woman! c. darabjában; avagy a rendszerszintű társadalmi elnyomás eszközeinek bemutatása a kortárs színházban

A szerző, rendező, színész, Micsinai Dominik legújabb művének bemutatója érthető módon kavarta fel a műkritikusok berkeit. A Clean Up Woman! amellett, hogy az interszekcionális feminizmus szószólója, kritizálja az osztálykülönbségekből adódó szűkös tárházát az önkifejezési eszközöknek, így a darabban ezekből mindössze hármat szerepeltet a protagonisták viszonylatában: a magnót, a seprűt, illetve a hosszabbítót.

A darabot nyilvánvalóan senkinek nem kell bemutatnom. Kritikámban azonban fel szeretném hívni a figyelmet arra a bravúros teljesítményre, mely felett az egyszeri néző tekintete könnyedén elsiklik, mert a szöveg humora és a sokdimenziós karakterek könnyedén magukhoz ragadják a figyelmet. Mivel azonban alapvetően társadalmi kritikával van dolgunk, nem árt, ha részleteiben vizsgáljuk át a művet.

A seprűk ugyanis egyértelműen az oppresszív rendszerek kettősségét szimbolizálják: egy látszólagos önrendelkezést ajánlanak fel a bennük élőknek, mellyel megadják nekik a választás és az életcél illúzióját, de ezzel együtt meg is határozzák azok határait, mivel a seprűk nyilvánvalóan korlátozott funkcióval rendelkeznek. A hosszabbító is hasonló szerepet tölt be, habár már egy fokkal finomabb formában. A hosszabbító sejteti a jobb életkörülmények reményét, melyekkel a karakterek is messzebb juthatnának az életben, a lehetőségek körének tágulását, esetleg a feljebb jutás lehetőségét a ranglétrán.

Szeretném azonban a nézők figyelmébe ajánlani, hogy hiába a hosszabbító, porszívóval nem találkozunk a darabban. Így tulajdonképpen a kábel is csak szimbolikus szerepet játszik, mely a modernizáció lehetőségével kecsegteti a protagonistákat, mindeközben annak hiányára is emlékeztetve őket. Nem véletlen hát, hogy ezt választották lázadásuk középponti elemének és eszközének.

A darab során világossá válik, hogy a három protagonista, még ha tudatalatt is, de lázad az elnyomás minden szintje és eszköze ellen, ha ezt artikulálni pontosan nem is tudják. A seprűkkel való gondatlan bánás és a hosszabbítókábel rendeltetésszerűtlen használata is mind arra utal, hogy kitörnének láncaik közül. Ilyen tekintetben érdekes különösen a mű központi szimbóluma: a magnó. A magnó egyszerre kitörés a szerepből, amit a szereplők kénytelenek magukra ölteni, és az azzal való azonosulásnak is az eszköze, a mű ilyen értelemben több irányba értelmezhető.

Egyrészt, az egyszerűbb elmék felfoghatják az elnyomás egy újabb eszközeként: hiszen a munka közbeni vigadás, az élet elviselhetőbbé tétele, miközben maga a média is arra bátorítja őket, hogy végezzék a munkájukat, és ne kérdőjelezzék meg az autoritást. Én ezt az értelmezést alapjában elvetném, mivel egyrészt a korábbi tárgyak által már tisztázott dinamikát ismételne meg, másrészt, mert a szerző korábbi munkásságának is központi részét képezte a magnó. Másik értelmezési lehetőség lenne az, ha a magnót, mint a művészethez és a kultúrához való kapcsolódás eszközét néznénk, mely azt sugallja, hogy a művészet, az esztétikai élmény az, ami kiemelhet és önreflexióra késztethet.

És habár ez már közelebb áll a valósághoz, nem veszi figyelembe a kulcsfontosságú elemet: a számot, amit a magnó segítségével hallgatnak, és amit a szerző a mű címének is megtett. A dalszöveg, habár látszólag egy egyszerű önazonosságot hirdet az oppresszív szerepekkel, valójában kettős jelentőséggel bír: egyben a lélek megtisztulását és kicsinosulását is jelképezi. Tehát a darabok keresztül nem csak azt látjuk, hogy milyen lehetőségek vannak arra, hogy felismerjük és konfrontáljuk a rendszerszintű elnyomást az élet minden szintjén, de azt is, hogy hogyan lehetnek ebben segítségünkre a művészeti alkotások, hogyan válik a lázadás eszközévé maga a művészet.

Tehát ilyen értelemben a magnó a felszabadítás eszközévé válik a komplex reprezentáció potenciálja által.  A darab pedig ilyen szempontból metaszinten reflektál önmagára, hiszen maga is művészeti alkotás révén, mely könnyed humorával bármilyen társadalmi réteg szívébe belophatja magát, valójában segítségére lehet bárkinek azáltal, hogy kapaszkodópontot és empátiát biztosít a számukra. Így kap teljes értelmet a cím is: a darab valójában ugyanaz, mint a zene, és a zene valójában a darab, és a szerep, amit betöltenek ezekben a nehéz időkben egyaránt felbecsülhetetlen.